Nem a mi kutyánk kölyke

Igaz történet, a 80-as évekből. A havannai orosz iskolában történt, 2 hónappal Gorbacsov hatalomra kerülése előtt.

A gyengét támadni emberi dolog. Ez része a természetes ösztönnek. Azonban a gyenge támadásával demonstrálni bármit is gyomorforgatóan gusztustalan. Legyőzni a gyengét - nem szégyen, de ezen örömködni külön - már az.

Andrej két éven keresztül volt a padtársam. Magas, vékony, fekete szemű és hajú gyerek. A távoli Vlagyivosztokból érkezett. A legjobb szó rá: az osztály hülyéje, XXI. századi magyarul: lúzer, annyira lúzer, hogy hozzá képest még én is vagány macsónak néztem ki. Az a típus, aki inkább nem száll le a zsúfolt buszról annál a megállónál, ahol le kellene neki, mintsem megkérje utastársait, hogy engedjék előre az ajtóhoz.

De mindegy, ez nem számít, mindenféle ember van. A lényeg: kilógott a közösségből és még ráadásul gyenge is volt.

Mert önmagában csak kilógni a közösségből nem bűn, ha az ember egyben erős. Az ilyenbe a horda nem mer belerúgni.

Érettségi előtt minden tanulóról jellemzés készült, Abszolút formalitás az esetek 99 %-ában. A formaság része volt, hogy a jellemzést megírta az osztályfőnök, jóváhagyta az iskola vezetősége (igazgató + igazgatóhelyettes párttitkár), majd megszavazta az osztály. Ha az osztály nem szavazta meg, lehetett tenni javaslatot az új tartalomra. Ez szinte mindig javító szándékú volt, azaz az osztály segíteni akart az egyik diáknak, aki nem kapott eléggé jó jellemzést. S a javítást szinte mindig jóvá is hagyta az igazgató, csak nagyon kirívó esetekben nem, pl. ha az illető diák az adott tanévben súlyos fegyelemsértést követett el, akkor az igazgató nem engedte az erre utaló bejegyzést kivenni a jellemzésből.

De Andrejnél megtört a rutin. Nem szavazta meg az osztályfőnök által írt jószándékú jellemzést az osztály.

Az osztályfőnök egy kövérkés, szimpatikus, nagyon jószándékú hölgy volt, annyi idős lehetett akkor, mint most én (46), mindig igyekezett minden diákot megvédeni a kor bürokratikus hülyeségeitől, mindenkiben igyekezett valami jót találni, még a legrosszabb, legrendetlenebb tanulókban. Ha valakit meg kellett büntetni, mindig a lehető legenyhébb büntetést alkalmazta. Ha egy diákja nagy bajt csinált, szinte az ügyvédjeként lépett fel az iskola vezetősége előtt. Természetesen a kifejezetten rendetlen, lassú észjárású és rossz tanuló Andrejnek is sokkal jobb jellemzést készített a valóságos helyzethez képest.

S az osztály a jellemzést nem szavazta meg. S mert ROSSZABBAT akart. Andrej apja nem volt sem diplomata, sem párttag, sem katonatiszt, nem kellett félni tőle. S Andrej nem volt a közösség tagja sem, nem volt az ő kutyájuk kölyke, nem volt haver, így baráti alapon sem kellett vele jól bánni. Eljött tehát a ritka alkalom: valakin végre demonstrálni lehetett, minden kockázat nélkül, hogy az osztály megvétózhatja a vezetőséget!

Az osztályfőnök kérte az osztályt, ne tegyen így, semmi értelme egy formalitásba való belekapaszkodással megrontani egy 17 éves ember életét. Hiszen a rossz jellemzés hátrányt jelentett a továbbtanulásnál.

De az osztály kérlelhetetlen maradt. Ragaszkodott jogaihoz.

Akkor ezt az emberellenes marxista ideológia lelékromboló hatásának tudtam be. Később ráeszméltem: nem, ez egy általános ember lélekromboló jelenség. Mind a mai napig számtalan alkalommal tapasztalom.